Mekkora az idegenellenesség Magyarországon?
kérdezett:Sipos Géza 2008. október 10. 11:20, utolsó frissítés: 11:00Sik Endre többek közt arról, hogy a másság elutasítása egy kicsit a mindenkiben ott levő bestia reflexe.
Ön tizenhat éve vizsgálja az idegenellenesség változásait Magyarországon. Össze tudná foglalni a kutatás tanulságait?
– Önkritikusan hangsúlyozom, nagyon egyszerű módon, 1992 óta ugyanazzal a technikával kutatjuk az idegenellenesség mértékét. A technikáról csak annyit, hogy egyetlen kérdést teszünk fel a reprezentatív minta alanyainak: Ön szerint minden menedékkérőt be kell fogadnia Magyarországnak, vagy senkit sem, vagy van, akit igen és van, akit nem?
Mi azt a hozzáállást tekintjük idegenellenesnek, hogyha valaki úgy gondolja, ha ő lenne az állam, akkor senkit be nem engedne.
Ami az eredményeket illeti, a kifejezetten idegenellenes válaszolók aránya 1992-ben 18% körül mozgott. Ez elég gyorsan, 1995-re jól megnőtt, 40%-ra ugrott, utána eléggé ingadozott, majd 2002 óta beállt a 30% körüli szintre.
Az idegen fogalma eléggé sokrétű és tág valami. Miért pont ezt a kérdést választották mércének? Hiszen a menekültkérdés egy viszonylag szűk, speciális terület.
– Valóban, maga a kérdés a menekültekre, a menedéket kérőkre vonatkozik. Érvényes rá, amit maga mond, hogy nagy kérdés, hogy ki mit gondol a fogalomról. Például egy jogász határozottan elsorolná a nemzetközi humanitárius jog egyik alapegyezsége, a genfi konvenció előírásait, de mi úgy gondoljuk, ezt a dokumentumot egy átlagember nem annyira ismeri. Annak idején azért választottuk a menedékkérő fogalmát, mert mindenki ezt használta, és azt feltételeztük, mindenki érteni is fogja.
A második nagy kérdés az az, hogy vajon ugyanúgy használják ma is ezt a fogalmat, mint akkor – erről nem vagyok meggyőződve. Másrészt már a kilencvenes évek elején is sokféle külföldi jött Magyarországra: vendégmunkás, bankigazgató, feleségként vagy férjként érkezett valaki, nyugatról is, keletről is... igazából jó megoldás, az összetett jelenséget átfogó kérdés nincs.
Ezért egy olyan fogalomra kérdeztünk rá, amiről úgy gondoltuk, az emberek ugyanazt értik alatta. Továbbá az is fontos, hogy azért választottuk a menekültkérdést, mert minősített esetnek gondoljuk. Azt nem beengedni az országba, aki menedéket kér, tehát a legrosszabb helyzetben levőket sem – úgy gondoltuk, az erre a kérdésre adott válaszok jó közelítéssel jelzik a valós helyzetet.
Fontos, hogy Tóth Pál Péter készített egy kutatást arról, amiben egy sokkal komolyabb kérdőíves blokkban összehasonlította, milyen eredmények jönnek ki akkor, ha kétféle módon kérdeznek rá az idegenekkel kapcsolatos véleményekre. Az egyik kérdéssorban az ellenségességet inkább kiváltó szó, az idegen szerepelt, a másikban a semlegesebb külföldi. Az eredményekben nem volt számottevő eltérés, tehát a rákérdezés módja nem számított.
A Társadalomkutatási Intézet, a Tárki legutóbbi mérése szerint 32% azoknak az aránya, akik senkit nem engednének be az országba. Ez mennyire magas vagy alacsony a többi közép-kelet-európai államhoz képest?
– Az ún. visegrádi országokról, Csehországról, Magyarországról, Lengyelországról és Szlovákiáról készült hasonló kutatás 2005-ben. Ehhez képest a magyarországi arány nem kirívó. Az EUMC 1997-ben, 2000-ben és 2005-ben készített készített teljes európai összehasonlítást a témában, de nem ezzel a kérdéssel. Abból a kutatásból az derült ki, hogy Magyarország, Lengyelország és Görögország a legidegenellenesebb a vizsgált államok közül.
Mit értenek a kutatók rejtett idegenellenesség alatt?
– A mi kérdésünkre három válaszlehetőség van: vagy beengedne mindenkit, vagy senkit, vagy azt válaszolja, ez attól függ, hogy az illető milyen nemzetiségű. Mindig a mérlegelők vannak többségben, az arányuk 2007-ben 61, az idén 58% volt.
Nos, a felmérés során a mérlegelők csoportjának egy alkérdésben is dönteniük kell: végigkérdezzük tőlük, hogy a bevándorlás-menedékkérés szempontjából leginkább érintett hat népcsoport közül melyeknek a tagjait fogadnák be vagy sem. Aki ennek során valamennyi etnikumot visszautasítaná, azt tekintjük látens idegenellenesnek; mert ő az első kérdésre a mérlegelő arcát mutatta, de igazából mindenkit elutasítana.
Az kérdéssorban a határon túli magyarok nem számítanak, mert őket kevesen nem fogadnák be; az elutasítók aránya 2006-ban 4, 2007 februárjában szintén 4, 2008 szeptemberében 7% volt.
De ha innen nézzük, akkor ez az 58% elég soknak tűnik.
– Valóban, ez minősített többség. Erre mondtam egyszer, hogy ha ezen az alapon szavaznának a parlamentben, akkor az idegenellenességet törvényileg elő lehetne írni.
Másfelől viszont elég sokan joggal kritizálják a kutatási módszert. Sok olyan kísérletet ismerünk, melyből az derül ki, hogy a lekérdezések sokszor nagyobb idegenellenességet mutatnak, mint amekkora valójában – ha valaki idegenellenesen nyilatkozik, egyáltalán nem biztos, hogy ezt tettekre is váltja, amennyiben egy idegennel találkozik. Tehát a felmérésből kirajzolódó kép valószínűleg rosszabb a valóságnál.
Másfelől azt mondják, hogyha az adatok valósak is, az idegenellenesség attitűdje egy bizonyos szintig természetes. Mert az, hogy a mássággal szemben gyanakvóak vagyunk, vagy az, hogy mi termeljük meg a nemzeti jövedelmet és ezen nem szívesen osztozunk másokkal – ez normál emberi irigység. Ez nem tragédia, csak azt jelenti, hogy nem vagyunk annyira liberálisak, adakozóak és lazák, mint amennyire lehetnénk – de miért lennénk?
Az idegenellenességnek általános emberi okai vannak. Az adatoknak valamennyi részét a bennünk lévő bestia magyarázza. Természetes szociológiai jellemző, hogy a másság gyanús: ez a túléléshez kellett akkor, mikor a fán éltünk. Ez biológiailag bennünk van valamennyire. Persze arra való a civilizáció, hogy legyőzzük ezt a bennünk levő állatot, de azért az ott van.
Mi magyarázza azt, hogy a kutatások rosszabb képet mutatnak a valóságosnál?
– Nem vagyok szociálpszichológus, de azt mondják a szakemberek, hogy a vélemények általában hajlamosak negatív irányba elmozdulni. Ez úgy történik, hogy azt feltételezzük, a többiek is úgy gondolkodnak egy adott ügyben, és ahhoz illesztjük a magunk véleményét. Ez a Karinthy Frigyes Barabásában leírt helyzet: ha tömegben vagyunk, a rosszabbik arcunkat mutatjuk, ám ha külön vagyunk, egészen más a kép.
A futballhuliganizmus is csak akkor működik, ha tízezren vannak, a diszkóban is akkor tör ki verekedés, ha csoportban vagyunk. Ha egyedül vagyunk, nem kiabáljuk, hogy zsidók, nyomás Auschwitzba, ilyen nincs. Az ilyesmihez tömeg kell.
Honnan került a mérlegelők elé tárt nemzetiségek listájára egy képzelt nép, a pirézek – akiket 66% elutasít?
– A közvetlen előzmény: a pirézeket a hetvenes években először Csepeli György használta egy kutatásában, de ő maga sem tudja, mikor és mire. A technikát magát, tehát a fiktív etnikumra való rákérdezést a harmincas években, Amerikában találták ki. Az egyik fiktív etnikum a pireneusi volt, a másik meg a vallon, ami az Egyesült Államokban simán elmegy elképzelt nemzetnek (Európában persze nem).
Mi 2006-ban kérdeztünk rá a pirézekre először. Akkor érdekes módon semmiféle feltűnést nem okozott az eredmény, tavaly viszont hatalmas felindulást váltott ki. Az én véleményem az, hogy idén már nem kelt akkora feltűnést. Ami érdekes, hogy 2007-ben főleg a blogok világában és általában az interneten vált önálló életet élő témává, van például Magyar-Piréz Baráti Társaság, piréz zászló, satöbbi.
Ez nem volt szándékolt hatás, mint ahogy azt sem tudom megmagyarázni, hogy két évvel ezelőtt miért nem voltak téma a pirézek. Persze, szórakoztat a jelenség, de ettől én a felmérést komoly kutatásnak tekintem – és ha humoros hatást is keltett, akkor éljen, amúgy is elég rosszkedvűek vagyunk.
Van olyan kolléga, aki erősen kritizálta a pirézes technikát. Az Educatio című lap előítéletekkel foglalkozó különszámában jelent meg egy vitacikk, ami azt állítja, felelőtlenség fiktív etnikumokkal játszadozni, mert olyan valóságokat kreálunk, amelyek addig nem voltak, és előítéleteket erősítünk.
A kritika másik része arra vonatkozott, hogy a pirézekkel eltereljük a figyelmet arról, hogy az előítéletek vérre menő károkat okoznak sokaknak – például a roma gyermekeknek a szegregált iskola diszkriminációjával kell megküzdeniük. A kritika arra vonatkozott, hogy amíg a pirézeken nevetünk, addig ez utóbbival nem foglalkozunk.
Dehát a pirézek elutasítottsága éppen az ösztönszerű elzárkózás mértékét mutatja...
– ...hogy az ilyen magas. A pirézes adat szerintem is rádöbbentő hatású. A netkultúrában megjelenő viccelődések igazából önmarcangoló, a jelenlegi helyzetet kipellengérező, társadalomkritikai viccek, nem öncélú játszadozások.
Nem tart attól, hogy a megkérdezettek a következő alkalommal már ismerni fogják a pirézes technikát, pontosan azért, mert ilyen médianyilvánosságot kapott?
– Nem. Most is értékelhető adatokat kaptunk, annak ellenére, hogy tavaly minden média felkapta a témát. Ez egyébként nagyon jól mutatja a média hatásának az időlegességét, amint a tudásról van szó – mert valószínűleg véleményeket, értékrendeket a sokszori ismétléssel tud befolyásolni. Tehát a pirézes hírverés nyom nélkül gyógyult.
Egyébként jövőre nem tervezünk pirézes kérdést, nem árt egy kicsit pihentetni. Meg őszintén szólva, szeretnék egy alapos kutatást, dehát ehhez pályázat és pénz kell. Több országban kéne összehasonlító kutatást végezni. Így sokkal alaposabban lehetne vizsgálni az idegenellenességet, mert ez az egy kérdés csak a felszínt kapargatja, pedig meglehetősen bonyolult jelenséggel állunk szemben.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
VilágRSS
Most Brüsszel a „szabadságkonvoj” célpontja
A német kancellár ma Kijevbe, holnap Moszkvába látogat. Utolsó kísérlet a béke megőrzésére?
Oroszországnak sürgősen enyhítenie kell az orosz-ukrán határ térségét sújtó katonai feszültséget - közölte Olaf Scholz.
A szexuális bántalmazás és kizsákmányolás áldozatai fiúk is lehetnek
A magyarországi Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány egy úttörő jelentést tett közzé január végén: egy másfél évig tartó alapos felmérést végeztek a kimondottan fiúkat érintő szexuális bántalmazásról és kizsákmányolásról.
Megérkeztek Párizsba a francia szabadságkonvojok: a rendőrség könnygázzal próbálja szétoszlatni a tüntetőket
