Casa del Aire: egy spanyol társasház lakói az ingatlancégek ellen
Gagyi Zsófia 2008. július 01. 09:41, utolsó frissítés: 2008. június 30. 17:31Megmenteni a lakóhelyet: ez a csoport alapvető célja, de a nagyobb tét az egész, lassan dzsentrifikálódó negyed sorsa.
A szomszédsági szövetségek (asociaciones vecinales) egy-egy konkrét környék lakónak érdekeit képviselik Spanyolországban, különböző cégek és hivatalok ellenében. Pár itteni példa, ahol nyílt konfliktusra került sor: Gamonal (Burgos), Meches (Barcelona), Cabanyal (Valencia), San Bernardo (Sevilla)...
A granadai Casa del Aire lakóközössége egy közülük, alapvető célja a társasház megmentése, ahol a tagok laknak, de a tágabb tevékenységének az egész, lassan dzsentrifikálódó negyed a tétje.
A környék hagyományosan szegénynegyednek számított, a lakók nagy része csak bérli a lakását. A rá irányuló megnövekedett figyelem és pénzügyi nyomás alatt az egykor viruló kis műhelyek és az itt lakókat kiszolgáló kis üzletek és piacok eltűnnek (főleg az alsó, a központhoz közelebbi részen), helyüket turistáknak szóló („egzotikus”) üzletek veszik át; a lakosság száma drasztikusan csökken, az épületek állapota romlik.
A város vezetősége (és különféle EU-s pénzalapok) ugyan adnak támogatásokat az épületek felújítására, de a fő szempontjuk a turisták vonzása és nem a lakók életszínvonalának növelése: csak a tetőt és a homlokzatokat védi a műemlék-kategóriába való besorolás, az épület belső szerkezete vagy akár a struktúra senkit sem érdekel.
A felújítások rengeteg közpénz kiosztásával járnak; ezt olyan tulajdonosok kapják, akik képesek kifizetni a önrészt – ami, bár kevesebb, mint a város által fizetett összeg – még mindig több, mint amit a saját házukban lakó helyiek megengedhetnenek maguknak. Így a nagy ingatlanügynökségek állami pénzen újítják fel a házaikat, majd, a város által meghatározott öt-tíz év várakozás után többszörösére növelik a bérleti díjakat. A helyiek meg kénytelenek eladni a saját házaikat, mert nem tudják felújítani őket.
Az Albaycinben most a lakások 40 százaléka üres (a maradék egy része meg ritkán errejáró külföldiek sokadik rezidenciája), a lakosság elöregedett, és az átlagnál is több közöttük a munkanélküli. A régi társadalmi szövet eltűnőfélben van, és nincs is, ahol közéletet élni: a terek többségét úgy újították fel, hogy ne működjenek már közterekként, csak a közlekedés lebonyolítására meg a drága teraszok felállítására szolgálnak.
Régen a terek tele voltak fákkal és növényekkel, most szinte az összeset beton borítja, és az, hogy ennek felületét apró kavicsokkal rakták ki, nem változtat sokat a helyek használhatóságán. Ez történik a belső udvarokkal is, amik régen a szomszédság életének fontos helyszínei voltak.
A magáncégek nem ismerik el a régi, sokszor szóbeli bérleti egyezségeket, jogtalan kilakoltatásokat művelnek, nem konzerválják az épületeket úgy, ahogy kötelességük lenne, rommá nyilváníttatják őket úgy, hogy a hivatal általában ki sem jön, hogy megnézze, valóban az-e... A hivatalosan „romos állapotú” épületeket aztán persze le lehet bontani, így felszabadul a hely az új luxuslakásoknak.
A Casa del Aire épülete a két, különböző szinten fekvő út közötti átjáróház-típus utolsó képviselője a negyedben, a 17. századból. Három/négy emeletes (a két úthoz képest), és tizenkét lakás van benne.
A régi tulajdonosok, akik egy centet sem fektettek bele, 2004-ben eladták a Puerta Elvira cégnek; a törvényt kijátszva, nem kínálták fel először a lakóknak a vétel lehetőségét. A cég rommá nyilváníttatta, gazdasági szempontból (ez azt jeletni, hogy a struktúra még működik, de a javítás az ingatlan értékének 50 százalékánál többe kerülne.) Egy új épületet akartak építeni a helyére, több és drágább lakással.
„Mi itt akarunk maradni, és nem hisszük el a kifogásaikat.”
A szomszédok szövetsége független magánérdekektől és politikai pártoktól; konkrét problémára koncentrál (ha ebben megjelennek általánosabb témák is), a cél a konfliktus bejuttatása a köztudatban, és ezzel az alkupozíció javítása.
Az idézetek a „2004 óta harcban az ingatlanspekulació ellen” című pamfletjükből származnak, illetve egy, a szociológia szakon készült felvételről, ahol a Kortárs mozgalmak c. kurzuson meghívottakként előadták az ügyüket.
„A cég be akart jutni és lerombolni az épületet annyira, hogy már jogos legyen a rommá nyivánítás; megpróbáltak kilakoltatni minket, és feljelentettek jogtalan tartózkodásért. Mi nem hagytuk bejutni őket az épületbe, teleplakátoltuk a várost az ügyünkkel, és többször tüntettünk a cég előtt.
Megpróbáltak lefizetni minket, hogy mondjuk fel a szerződésket, de a nagy többség kitartott.”
Így a cég 2005-ben feladta a harcot, és eladja a házat.
Az új tulajdonossal nő a nyomás, nem ismeri el a régebbi szerződések egy részét, megpróbálja felmondani a víz- és áramszolgáltatóval kötött szerződéseiket.
„2005 óta próbáljuk elérni, hogy műemlékké nyilvánítsák a házat, de ezt, a szokásos turistabarát módon, egyelőre csak a homlokzatra és a tetőre vonatkozólag sikerült elérni. Ugyanakkor pályázunk egy másik kategóriára is, ezt Bien de Interes Cultural hívják, és ebben nem az épület maga a szempont, hanem a benne élők viszonyai: az utolsó hagyományos lakóközösségek egyike vagyunk. ”
„Ugyanakkor sikerült megnyerni egy pert, így az már biztos, hogy nem lakunk itt illegálisan – de ez még nem jelenti azt, hogy legálisak vagyunk, a jogi nyelv már csak ilyen...
Sok kibúvónk van – az egyik lakónak még érvényes egy szóbeli megegyezése az első tulajjal, a másiknak határozatlan időre szól a szerződése, a harmadikba már belekötött a tulaj, de a víztársasággal még megvan a szerződése, ezzel tudja bizonyítani, hogy nem csak úgy betörtünk ide... lehet ezekkel játszani.
A rendőrségnek nincs joga erőszakkal bejutni, és kulcsot nem adunk a tulajnak, ami elvben kötelességünk lenne, de francot; szerintem civil perben aszolút elítélhetőek vagyunk, de bűnügyiben nem, így a rendőrök nem szólhatnak bele.
Aztán játszunk is velük; mivel a ház domboldalra épült, a szintek kicsit bonyolultak, így amikor egyszer bejutottak, sikerült annyira belezavarnunk őket az emeletek rendjébe, hogy végülis
nem tudtak annyit sem rám bizonyítani, hogy tényleg a 3/A-ban lakom.”
„Nemcsak a saját házunkért küzdünk, hanem ez által általában az ellen a városfejlesztési politika ellen is, ami a régi társasházakat drága apartmentekkel és a régi lakókat pénzesebb bérlőkkel akarja lecserélni. (...) Össze kell fognunk, és meg kell védjük a negyedünket, a házainkat és a köztereinket. A negyed a helyiekért van, nem a kevesek profitjáért” – hangoztatják a lakók.
A szomszédok („vecinos”) együttműködnek a negyed többi ellenálló gócával, illetve próbálnak újabb frontokat nyitni, segítve más házak lakóit, ahol a tulajdonos visszaélt a helyzetével.
Részt vettek több konfenecián/találkozón, ahol megosztották a tapasztalataikat más városok hasonló szövetségeivel; a tüntetéseken kívól filmvetítéseket, vitákat és a negyed problémáit bemutató túrákat szerveznek, amik néha közös ebéddel végződnek a negyed tereinek egyikén. Árulnak még tematikus pólókat is, mert a pereskedás folytatásához több pénzre van szükségük, mint amennyit saját erőből össze tudnak dobni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
VilágRSS
Most Brüsszel a „szabadságkonvoj” célpontja
A német kancellár ma Kijevbe, holnap Moszkvába látogat. Utolsó kísérlet a béke megőrzésére?
Oroszországnak sürgősen enyhítenie kell az orosz-ukrán határ térségét sújtó katonai feszültséget - közölte Olaf Scholz.
A szexuális bántalmazás és kizsákmányolás áldozatai fiúk is lehetnek
A magyarországi Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány egy úttörő jelentést tett közzé január végén: egy másfél évig tartó alapos felmérést végeztek a kimondottan fiúkat érintő szexuális bántalmazásról és kizsákmányolásról.
Megérkeztek Párizsba a francia szabadságkonvojok: a rendőrség könnygázzal próbálja szétoszlatni a tüntetőket
