2026. október 30. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Menekültország világpolgárai vagyunk mindannyian? A menekültválságról, filozófiai szempontok alapján

B. D. T. B. D. T. 2016. július 20. 20:23, utolsó frissítés: 21:21

Így gondozd a dilemmáid: olvass, beszélgess, vitázz, és ne dőlj be a propagandának.


Évente több mint 65 millió ember kénytelen elhagyni otthonát, és az okok – háborúk, konfliktusok, jogsérelmek, klímaváltozás, természeti katasztrófák, gazdasági ellehetetlenülés és/vagy ezek kibogozhatatlanul egybefonódó összjátéka – nem úgy tűnik, hogy megszűnnének. Ami nemcsak azt jelenti, hogy egyre kevésbé békés a világ, hanem azt is, egyre több ember kényszerül elmenekülni szülőföldjéről, ha családját és önmagát biztonságban akarja tudni.

A világ bizonyos részein, főképp afrikai országokban menekültnek lenni egyre kevésbé jelent valamiféle rendkívüli állapotot, kivételt vagy átmenetiséget. Az átmenetiség állandósult; a nagy menekülttáborokban generációk születnek és nőnek fel úgy, hogy nem tartoznak immár sehová. Az európai menekültválsággal kapcsolatos dilemmáinkhoz szolgálhat támpontként az a néhány filozófiai szöveg, amelyet a szelterszi filozófiatáborban tartott szövegolvasó szemináriumon beszéltek meg a résztvevők Szigeti Attila és Ungvári-Zrínyi Imre felvezetője után. (A könyvészettel kapcsolatos részletes információk és a vonatkozó szövegek itt érhetőek el.)

A hontalan, aki elmenekült egykori hazájából, pusztán biopolitikai szubjektummá degradálódik: róla és fölötte döntenek idegen kormányok és országok döntéshozói. Elméletben megilletik őt az elidegeníthetetlenként és velünk születettként tételezett, univerzális emberi jogok – ám a gyakorlatban, amint megszűnik egy (nemzet)állam polgára lenni, az azt is jelenti, hogy felfüggesztődik a joga, hogy jogai legyenek – vetette föl az azóta is aktuális paradoxont Hannah Arendt. A totalitarizmus gyökerei második fejezetében (Az emberi jogok keltette bonyodalmak) úgy érvel, ha az ember elveszíti politikai státusát, tehát elvileg pont abba a helyzetbe került, amikor az emberi jogoknak kellene oltalmat kínálnia neki, “éppen ama tulajdonságait veszítette el, amelyek lehetővé teszik, hogy más emberek embertársukként bánjanak vele”.

Ha már nem tartozik egy politikai közösséghez, és egyetlen állam sem tartja számon polgáraként, a végletes kiszolgáltatottság helyzetébe kerül. A polisz elvesztése az emberi méltóság elveszítését vonja maga után. Régen, amikor még nem szőtt át mindent az emberi civilizáció és politikai szervezettség, és még voltak “senkiföldjék”, az államok, kormányok és döntéshozók nem tekintették akkora veszélynek az ilyen emberek megjelenését. Most már azonban más a helyzet, a területek ellenőrzésének monopóliuma egyre fontosabbá válik a szuverén nemzetállamok számára.


“Az effajta emberek léte két veszélyt is hord magában: az első és a nyomban szembeszökő az, hogy egyre növekvő számuk úgy fenyegeti politikai életünket, ember alkotta világunkat, mely közös és együttes erőfeszítéseink gyümölcse, ahogy egykor a természet megzabolázatlan erői fenyegették az ember alkotta városokat és vidékeket, vagy még azoknál is ijesztőbben. (…) A második veszély abban rejlik, hogy a mi civilizációnk, amely az egész világot átfogja és behálózza, saját kebelén belül termeli ki az új barbárokat azáltal, hogy emberek millióira kényszerít rá olyan létfeltételeket, amelyek minden ellenkező látszat ellenére a vadak létfeltételei.”



Az emberi jogok tehát valójában egy olyan absztrakció, amelyek betartását semmilyen instancia nem tudja garantálni – az “emberiségen” kívül, viszont mindaddig, amíg valójában nincs egy végrehajtói hatalommal is rendelkező világkormány, addig e jogok érvényesülése mindig is a nemzetállamok közti politikai egyezkedés témája lesz.

Seyla Benhabib továbbgondolva az arendti eszmefuttatást már a kozmopolita jogok regulatív javaslata és a “porózus határok” mellett érvel, és úgy véli, már az a metajog is, hogy jogaink legyenek, voltaképpen emberi jog, még ha tételesen nincs is a listában. A kozmopolita emberi jogok jogalanyaira egy globális civil társadalom részeként tekint; e jogokat tehát nem a nemzetállamok garantálják, hanem egy nemzetközi szervezetekből, jogvédőkből, emberjogi ügyvédekből stb. álló hálózat őrködik betartatásukon.

“A kozmopolitizmus elismeri az emberek kölcsönös függőségét, és ragaszkodik ahhoz, hogy a határok a 21. században egyre inkább átjárhatóvá váljanak. Éppen ezért az igazsághoz való jog a határokon belül és kívül összefügg egymással, még akkor is, ha e két fogalom ellentmondásba kerülhet, és gyakran valóban abban is áll egymással” - írja a Kozmopolitizmus és demokrácia című esszéjében.

Radikális szemléletváltást implikál Giorgio Agamben már a címében is provokáló szövege, a Mi, menekültek. Egyrészt azt javasolja, a menekült legyen a politikai alapkategória: “a nemzetállam kérlelhetetlen hanyatlásának és a hagyományos jogi-politikai kategóriák általános korróziójának kontextusában a menekült ma talán a politikai szubjektumnak az egyetlen elképzelhető figurája.” Az arendti következtetést, miszerint “teljesen védtelenek leszünk abban a pillanatban, amikor többé nem tudjuk egy állam polgáraiként meghatározni magunkat”, abba fordítja át, hogy akkor le kell leplezni a nemzetállami szuverenitást megalapozó, az ember és polgár egyszerre történő születését tételező fikciót, és inkább úgy elgondolni a jövő politikai közösségeit, mint amelyek kölcsönös extraterritorialitásban léteznek egymás mellett.

A nemzetállamok korróziója amúgy is javában zajlik, és itt nemcsak az Európán kívülről érkező menekültek érkezése az egyik tényező, hanem az Európán belüli hatalmas volumenű migrációs mozgások is (gondoljunk a kelet-európai bevándorlók sokmilliós tömegeire a nyugati államokban), a diaszpórák állandósulása, illetve a nemzetállamokon belüli de facto etnikai sokszínűség is (“az állampolgár fogalma többé nem alkalmas a modern államok szociopolitikai valóságának a leírására”). Ily módon csak úgy gondolható el a jövő politikai tere, amelyben – Benhabib érveléshez hasonlóan – a nemzetállamok határai porózusakká válnak, és felülíródik a állam/nemzet/terület hármasság. “Csak egy olyan földön lesz elképzelhető az ember politikai túlélése, ahol az államok tereit átfúrták és topológiailag deformálták, és ahol az állampolgár megtanulta elfogadni és elismerni a menekültet, aki ő maga.”

Három kortárs etikai és politikai filozófiai szöveg – Mark N. Franke, Joseph Carens és David Miller – angol nyelvű szemelvényeit Ungvári foglalta össze. A “Political Exclusion of Refugees in the Ethics of International Relations” című szövegében Franke a nemzetközi kapcsolatok kontextusában elemzi a menekültek kiszorításának, kirekesztésének tetten érhető gyakorlatát a különböző kormányok részéről, amelyek “húzódoznak”, “válogatnak”, miközben meg az emberi jogok regulatív eszméje, amely kimondja a menekültek védelmére vonatkozó egyetemes kötelezettséget is, ténylegesen bekerült az alkotmányokba és a nemzetközi szerződésekbe. Az olyan diszciplínák, mint a nemzetközi kapcsolatok képesek meghatározni azt a beszédmódot, ahogyan a menekültekről kommunikálnak a kormányok és a polgárok, éppen ezért nagyon fontos lenne filozófiailag megalapozni a “vendégfogadás”, “vendégjog” új fogalmait, és etikailag kell újragondolni a menekültekhez való viszonyunkat még a téma politikai tematizációja előtt.

Az “Immigration and Territorial Rights” című Miller-szöveg a bevándorlás és az őshonosság kontextusában elkülöníti a mozgás szabadságát és a letelepedés szabadságát, és amellett érvel, mégiscsak kell léteznie egy olyan elvnek, hogy nagyobb beleszólásunk van egy terület ügyeibe, ahol régóta élünk, amelyet a mi közösségünk alakított, és ez a területhez való jog, amely egy nemzet tagjainak folyamatos hozzáférést biztosít a terület erőforrásaihoz. Kérdés az, ez a nagyobb beleszólás felülírhatja-e az ugyanarra a területre érkezők mozgásának vagy letelepedésének szabadságát.

Ehhez a problematikához kapcsolódik a “The Limits of Our Obligations to Refugees” című Carens-szöveg is. A befogadás morális kötelesség, akár azért, mert ok-okozati összefüggés van a befogadó ország korábbi cselekedetei és a menekültek elindulása között (ilyen pl. az USA kötelezettsége az iraki és afganisztáni menekültekkel szemben), humanitárius megfontolásokból (ezek megalapozása lehet vallásos - a “keresztény Európa értékei" – vagy szekuláris), illetve a modern államrendszert megalapozó normatív előfeltételekből is eredhet, mint amilyen a már említett területi felosztás és a sajátként kezelt terület fölötti kontroll. Tehát pont azért, mert egy állam az államokra szétszabdalt világban legitim hatalmat akar gyakorolni egy bizonyos terület fölött, morális kötelessége menekülteket fogadni, akik pont azért léteznek ebben a státusban, mert a világ államokra van felosztva.

Mégis vannak ennek a kötelezettségnek határai? Például az állam saját állampolgárai érdekére való hivatkozással jogosan mondhatja, hogy nem fogad be tényleges menekülteket, és elutasítja őket? (Lásd a menekültkvótával kapcsolatos európai vitát, amelyben a kelet-közép-európai országok zöme úgy foglalt állást, hogy elutasítja a kötelezően befogadandó menekültek számára vonatkozó döntést, saját területi szuverenitására hivatkozva.) Carens szerint “szinte sosem” igazolható morálisan a menekültek elutasítása. Elutasítja Millernek azt az érvét, hogy a végső döntést azok kell meghozzák a befogadás mellett, akik az adott területen élnek, mert kérdéses, hogy milyen kritériumok szerint állapítható meg, valóban megtettek-e minden tőlük telhetőt a menekültbefogadás terén vagy sem.

Ugyanakkor leszögezi, érthető ugyan, hogy egy állam próbálkozik visszautasítani menekülteket, hiszen voltaképpen egy másik állam csődje miatt kényszerül ebbe a helyzetbe, ahonnan a menekülteknek el kellett jönniük, viszont semmiképpen sem legitimálja a menekültek kizárásának vagy, ami még rosszabb, hibáztatásának gesztusát. Persze érdekek és moralitás feszül ebben a kérdésben is egymásnak, viszont a szerző azon az állásponton van, válasszuk szét a befogadás politikáját és etikáját, és mindig a tisztázott etikai alapelvek felől kiindulva kell kritikusan figyelni és bírálni a tényleges jogszabályokat és közpolitikai döntéseket.

Ezek a kérdések és dilemmák ugyanakkor szorosan összefüggenek azzal a problematikával, amit Francis Fukuyama vetett föl a liberális demokráciák kapcsán, miszerint bármennyire is szeretnék működési elveiket univerzalisztikusnak tételezni, valójában nem kultúrasemlegesek. Ez sokféle problémát implikál a migráns, bevándorló közösségek – zömében muszlimok – és a liberális demokráciák politikai identitásának viszonyában. A “zombi multikulturalizmus” - amely az identitások sokféleségének elismerésére és a kollektív jogokra épült – egymás mellett élő párhuzamos közösségeket, gettósodást eredményezett, ugyanakkor belső ellentmondásokat hozott felszínre, hiszen a liberális demokrácia alapelvét, a minden emberre vonatkozó egyenlő bánásmód elvét nem fogadja el minden kultúra. Folyamatos párbeszédre és egyeztetésre lenne szükség, hogy összebékíthetővé váljon az identitások elismerésének és az egyenlőség elismerésének elve.



A szövegek kapcsán kibontakozó beszélgetésen a táborban résztvevő egyik esszépályázat-győztes diák fölvetette, létezhetne egy területen kívüli, államnak nevezett jogi entitás, amely mintegy “állampolgárságot” ad minden menekültnek a világon, és ily módon megvédi őket a puszta biopolitikai szubjektum kiszolgáltatottságától: “Refugistan” polgárai ők, akiket államuk a tényleges területi fennhatósággal rendelkező államokkal való viszonyukban képvisel. Ily módon a menekültek is politikai tényezőkké válhatnak, és immár nem fölöttük, hanem velük együtt születnek róluk döntések.

Ivácson András Áron ennek kapcsán megjegyezte, egy művészeti beavatkozási projekt részeként született meg a Neue Slowenische Kunst (NSK) fiktív állam, amely fiktív transznacionális útleveleket adott ki az igénylőknek; ugyanakkor a ruandai mészárlás elől menekülők ezrei többek között ezeknek a fiktív útleveleknek köszönhetően menekültek meg a népirtás poklából.

Az utópiáknak, még ha ironikus posztmodern fricskának is szánják, tényleges és zavarba ejtően valóságos hatása lehet a fennállóra, és némileg dekonstruálhatja annak hatalmi befolyását. Érdemes tehát a “lehetetlent” is megvizsgálni, és nem feltétlenül a “létező” felől közelíteni a kérdéseket, vetette föl Gregus Zoltán. A probléma viszont fennáll, hogy hogyan strukturálódhatna egy ilyen “állam”, mennyire lenne valóban képes hadsereg, kormány és egyéb valóságos hatalmi befolyást biztosító tényezők nélkül elérni céljait.

Egyed Péter felhívta a figyelmet arra, az európai társadalomfejlődések történeti kontextusában mindig is fontos szerepet töltött be a születettség és a territorialitás, és a szabályozások kialakulásában ezek mélységi, tengelyszerű, megkerülhetetlen szempontokat jelentenek; az európai politikai filozófiai és államfilozófiai hagyomány egyaránt az erős államra fókuszált, hogy hogyan lehet erős államokat építeni, fenntartani, és ezeknek inherens logikájából adódik, hogy időnként háborút indítanak, és demonstrálják erejüket. Most azonban gyengék az európai államok, nem működik már az állampolgári lojalitás, ha itt Kelet-Európában háborús helyzet miatt kiosztanák a behívókat a fiatal férfiaknak, a több millió katonaszökevény országai lennénk.

A status quo, tehát a jelenlegi állapotok logikájának fenntartása sem “fenntartható” ugyanakkor, és itt nemcsak az országokon belüli, hanem az országok közti egyenlőtlenségek problémája is felmerül. Szigeti arra hívta fel a figyelmet, ha mindannyian kivonulunk a döntésekben való részvételből, a politikai szubjektum felszámolódik, és a középosztály ugyan őrzi státuszát, de eközben kizsákmányolja a puszta biopolitikai szubjektumokká degradált embertömegek munkáját.

Molnár Péter és Kerekes Erzsébet amellett érvelt, hogy hosszú távon a világ politikai-gazdasági struktúráiban szükséges a természeti erőforrások újraosztása; kisebb vita alakult ki annak kapcsán, a menekülteket mint áldozatokat kell-e tekinteni, vagy ez a gesztus ugyanúgy dehumanizáló, pontosabban ugyanarra az attitűdre vezethető vissza, miszerint valójában nem tekintjük őket ugyanolyan értékű embernek, mint magunkat; szó esett a menekültekre épülő teljes iparágak profitszerzési logikára épülő gyakorlatairól, például arról, hogy csak bizonyos üzletekben vásárolhatnak, de rajtuk próbálnak ki jó néhány új technológiát is, mint amilyen az írisz alapján a felhasználót azonosító bankkártya.

A biopolitikai szubjektum kiszolgáltatottságának fokozatai tekintetében a világpolitika alakulása minden nappal újabb és újabb példákat szolgáltat; kérdés, hogy ezek többszempontú megközelítése, tematizálása és bírálata eljut-e a közvéleményhez. A filozófiatábor ötvenfős “kis nyilvánosságát” viszont feltehetően azóta sem hagyja nyugodni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS