2026. október 25. vasárnap
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Szegedi bevándorlóhelyzet: jelentés a helyszínről

Tóth Mihály 2015. június 30. 13:51, utolsó frissítés: 13:51

Tavalyig az átlag szegedi lakos elvétve találkozott ”illegálisokkal”, de idén tavasszal valami megváltozott.


Szeged a délkeleti országrész legnagyobb városaként már régóta jól bejáratott célpontja a Magyarországra érkező illegális bevándorlóknak. Ennek több oka is van. Egyfelől a határhoz való nyilvánvaló közelsége (durván 20 km), másrészt az egyetemi város jellegből adódó, idegenekkel szembeni nagyobb fokú tolerancia (legalábbis jobb elvegyülési lehetőségek). Harmadrészt pedig, hogy a város vasúti pályaudvara nem a városközpontban helyezkedik el, így viszonylag zökkenőmentesen megközelíthető a kevésbé hivatalos utazók számára is. A bevándorlás jelenség tehát egyáltalán nem új. A változás a bevándorlók extrém mértékű számbeli gyarapodásában érhető tetten.

Tavalyig az átlag szegedi lakos elvétve találkozott ”illegálisokkal”. A velük való interakció pedig a nullához konvergált. Direkt esetekben persze mindenki igyekezett kitenni magáért. A manapság elterjedt „szelfizz menekülttel” és „ossz ételt az annyira rá sem szoruló menekülteknek kamerák előtt” stílusú, "öt perc hírnév"-akciók helyett inkább diszkréten és önzetlenül. Személyes ismeretségi körömben akad, aki ételt, télen kabátot adott a hozzánk érkezőknek, egyszer a nyári negyven fokban egy apának és a lányainak én is vettem egy karton ásványvizet. Ez így normális. Így emberi.

Aztán idén tavasszal valami megváltozott. Heti egy – két esetről napok alatt ugrott fel a zöldhatárt átlépők száma napi húsz – ötven – száz főre. Ennyi migráns pedig végül már mindenkinek szemet szúrt. Áprilistól a városi közbeszédben is egyre gyakrabban került elő a téma. Honnan jönnek? Mit akarnak? Merre mennek tovább? Ugye nem maradnak itt? Csupa olyan kérdés, amit gyakran hallani az utcán és melyek tulajdonképpen árnyalt, pontos képet festenek a városban élők illegális határátlépőkkel szembeni érzéseiről.

Tegnap délelőtt, mikor belefogtam a helyszíni megírásába, arra gondoltam, érdekes lenne bemutatni, hogy konkrétan milyen érzéseket vált ki, ha egy százötvenezer fős városban hirtelen megjelenik durván ezer (első beszélgetőpartnerem szerint 3-4000) tökéletesen idegen elem. Valódi emberek véleménye érdekelt, olyanoké, akik személyesen kerültek kontaktusba a jövevényekkel, és nem csak a médiából ismerik a tőlük fizikálisan akár csak három – öt kilométerre zajló eseményeket. Szerettem volna árnyalt képet látni, mivel a napi média mind a bevándorlókat mind a határ menti térség lakóit többnyire egyfajta homogén masszaként kezeli, pro vagy kontra felnagyítva a homogén massza egy-egy tulajdonságát, aszerint,



hogy elrettentésre vagy szánalomkeltésre játszik az adott híradás.

Mivel úgy véltem, hogy a forrás közelében lehet a legjobban informálódni, első utam a vasútállomásra vezetett. Nem kis megdöbbenésemre az utazó közösség döntő többségét a Máv Vasútőr Kft. által tíz-tizenöt fős csoportokba terelt bevándorlók adták! Hallottam erről, de egy dolog hallani, és egészen más dolog személyesen megtapasztalni. Megdöbbentő élmény volt látni a közel-keleti és afrikai fiatalok vidám, okostelefonokon pötyögő, csevegő, alapvetően osztálykirándulások hangulatát idéző csoportjait, vagyis az egy nappal korábban elfogott határsértők durván tizedét, amint az állomás minden padját és a peron legnagyobb részt elfoglalják. Ottjártamkor öt csoport várakozott a peronon.



***

Első beszélgetőtársammal is itt találkoztam. Neve elhallgatása mellett így számolt be a napi eseményekről:

- Mindig ennyien vannak?

- Áhhhh, azért ennyi nem szokott itt lenni… Tegnap volt a töltési razzia (2015. június 24-én a város bevándorlóktól leginkább érintett területein a rendőrség összehangolt elfogó akciója során egyetlen délután kb. 800 illegális bevándorlót állított elő a várost körülvevő árvízi töltés és véderdő területén) ezeket akkor fogták el. Olyan két turnus szokott lenni amúgy. Harminc ember körülbelül.

- Látom, vannak rendőrök is, meg önök is vigyáznak rájuk (Máv Vasútőr Kft.).

- Igen, amúgy rendőrök nem szoktak lenni, ezek is a tegnapi miatt vannak itt. Nincs ezekkel baj, kapják a jegyet és mennek Debrecenbe, vagy Pestre.

- Őket hová viszik?

- Nem tudom, nem is érdekel. Itt ne maradjanak, arra kell figyelni. Szoktak szökni. Amúgy őket se érdekli, mennek, ahova kell.

- Szokott velük gond lenni?

- Nem jellemző. Ezeket megfogták, idehozták. Itt ülnek, amíg kell, vigyorognak, nemigen van velük baj. Amelyik drogos, azzal van, de nemigen van közte. Amire idekerül, kijózanodik.

- Mi a véleménye róluk, milyen emberek?

- Nem tudom. Ilyen is, olyan is. A gyerekeket sajnálom, meg a nőket. Munkájuk nincs, pénzük szokott lenni, idáig is eljutottak vele, de meddig elég az? Utána mit akarnak csinálni? Munkát biztos nem kapnak sehol. Mennek majd Nyugatra. Ott majd lesz nekik segély. Itt úgyse bírnak megmaradni, még a magyarnak se jut munka, akkor nekik, hogy jutna…

- Mi a véleménye a határkerítésről?

- Jajj, ugyan már! Annak idején a határőröknél voltam. Akkoriban tűzparancs volt érvényben, ha valaki át akart jönni. Azért mégis jöttek Jugóból meg Romániából. Mit érdekli ezeket a kerítés. Ugyan már. Majd átvágja, vagy átmegy alatta. Meg lehet fogni belőlük nyilván, de annyi van, hogy ezt nem lehet győzni a rendőröknek. Szerintem a kerítés csak akkor lenne jó, ha fegyverrel védik. Azt mondják, az olaszoknál még rosszabb. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de ha jön a hideg, akkor biztos, hogy be fognak törni a tanyákba, meg ide – oda, akkor már nem lehet majd az ártérben ellenni. Akkor biztos, hogy lesz majd velük több baj.

Beszélgetésünk után a kézzelfogható tömeges jelenléten és a hallottakon tűnődve az állomásról átsétáltam egy közeli reggeliző helyre.



Második beszélgetőtársam a büfé szintén névtelenséget kérő alkalmazottja volt.

- Sok bevándorló jár hozzátok?

- Eléggé sok, főleg reggelente. Van, hogy tíz is jön egyszerre, egy-kettő beszél kicsit angolul, azok kérik a többieknek is. Itt nincs velük baj. Koszosak, de más baj nincs velük. A wc-re most már nem mehetnek, az most már kulcsos.

- Kulcsos? Miért?

- Koszosak. Szerintem nem is tudják, hogy kell használni. Olyan dolgokat csináltak benne… szóval jobb, hogy most már kulcsos. Meg sokszor bejöttek sokan, vettek egy kávét, utána meg fél óráig lehetett takarítani.

- Azt mondtad, itt nincs velük baj, máshol más a helyzet?

- Hát, én Hattyastelepi vagyok (Szeged legdélebbi városrésze, a határsávtól 15 km-re, a vasútállomás és a sínek mellett fekszik) ott már volt velük sok baj. Nem komoly dolgok, de sötétedés után én már nem merek kijárni. Régebben kijártam futni munka után a töltésre, most már nem merek. Füttyögnek, meg kiabálnak, meg érted, ott vannak az erdőben. Meg lopkodnak. Mesélik, hogy a szélső kertekben, amit tudnak, visznek. Meg van pár kert ahonnan először eltűnt a kutya, aztán másnap minden mást is elvittek. Leszedik a gyümölcsöt, meg összeszedik a tojást az ólból, meg, ha hideg van, mint most, akkor behúzódnak a melléképületbe, aztán nagy koszt hagynak maguk után.

De a legrosszabb, hogy mindenhol ott vannak. Reggel én öt harmincra jövök, akkor még alszanak, aztán olyan 8 körül megindulnak a város felé. Mi a Sárkány utcában lakunk, az ablakból lehet látni, ahogy vonulnak a városba, nyolcan – tízen egyszerre. De lejjebb Ásotthalomnál még rosszabb. Ott laknak a szüleim. A férjem is ott dolgozik építkezésen, őt már csomószor kérték meg, hogy vigye be őket a városba, de érted, hát ő darus kocsit vezet, hát azon elég feltűnő lenne tíz ember. (nevet)

- A szüleid mit mesélnek?

- Apukám nagyon unja őket. Ő a vadásztársaságnak nevel zárt kertben vaddisznókat. Ötven hektár van bekerítve vaddisznókerítéssel, de ezek átvágják. Mennek toronyiránt, aztán ahol éppen elérik a kerítést, ott átvágják a drótot, és mennek. Apa meg már nagyon unja, hogy folyamatosan foldozni kell utánuk… most már naponta kell. Szólt a rendőröknek, de azok se tudnak mit csinálni, csak arra kérték, nehogy fegyverrel menjen a kerítést védeni, meg nehogy áramot vezessen bele, mert abból baja lehet neki. Szóval nem tud mit csinálni, ha meg a disznók majd kiszöknek, akkor ott lesz a milliós kár, de akkor sincs mit csinálni ellenük.

- Mi a véleményed a határkerítésről?

- Hát, a vaddisznókerítés olyan háromszor vastagabb acéldrótból van, mint a kerítésdrót, és simán átvágják. Szerintem a határkerítés se ér majd semmit. Ezeket csak azzal lehet távol tartani, ha éppen ott a rendőr. De az is igaz, hogy az se érdekli őket, ha megfogják őket, mert kiutasítani úgyse lehet őket, akkor meg mit érdekli, ha megfogják? Hagyni kellene őket hagy menjenek Nyugatra. Itt munkát úgyse találnak, akkor előbb utóbb csak továbbmennek.



Az első két beszélgetés után arra gondoltam, érdemes lenne megkérdezni terveiről a másik oldal képviselőit is. A kérdés csak az volt, meddig érdemes elmenni, hogy találjak egy beszélgetőpartnert. Nos, az én esetemben a szent cél mintegy 800 méternyi gyaloglást és mintegy 15 perc időráfordítást kívánt meg. Bevándorlómba a Boszorkányszigethez közel, az árvízi emlékmű tőszomszédságában botlottam bele. Hamar kiderült, hogy ha látásból is, de már ismerjük egymást. A közepes termetű, egyértelműen afrikai srác csíkos pulóvert, fekete farmert, Adidas cipőt és fekete hátizsákot visel. Életkorát 25-30 év közé saccolom. Durván fél órával korábban egyike volt az állomás peronján várakozó elfogottaknak. Azóta lelépett, majd kerülő úton visszatért oda, ahonnan a tegnapi razzia alkalmával a rendőrség begyűjtötte. Angolul kommunikáltunk egymással.

- Honnan jöttél?

- Koszovóból.

- Úgy értem, Európába honnan jöttél?

- Koszovóban születtem. (mosolyog)

- Értem. És melyik városban? - Nehéz kiejteni a nevét. Brisztinyha (Pristina). Ott születtem.

- Értem. Merre akarsz továbbmenni? Vagy itt szeretnél maradni?

- Testvéreim élnek Angliában, hozzájuk akarok kimenni.

- És mit szeretnél csinálni Angliában? Milyen végzettséged van?

- Dolgozni! Egyetemem van! (nevet)

- Egyetemed? Koszovóban végeztél egyetemet?

- Nem… Diplomám van!

- Értem. Miért jöttél el az állomásról?

- Nem jöttem!

- De láttalak ott, le is fényképeztelek.

- Nem, én nem voltam ott.

- Jó. És most mit akarsz csinálni? Úgy értem, gondolom, nem akarsz itt lakni a folyóparton…

- Lesz fuvar.

- Budapestre? Bécsbe?

- Mosolyog, széttárja a kezét – feláll és elsétál.



Lesz fuvar. Gyakran hallani történeteket Szegeden arról, hogy egyes taxisok, sőt, bevállalósabb autósok nagyon szép pénzt hoznak össze a bevándorlók továbbszállításából. A tarifa változó. Egyesek úgy tudják, utasonként 500 euró, más úgy tudja, Pestig 500, Bécsig 800 euró a fuvar. Aki nekem mesélt a dologról, egy családot vitt fel Ferihegyig 800 euróért.

Mivel már eleve a boszorkányszigeten (vagyis belváros szívétől mintegy háromnegyed kilométernyire!) voltam, tettem egy sétát az elfogó akció egyik helyszínén is. Az előállított bevándorlók után hatalmas mennyiségű ruha, használati tárgy, cipő és természetesen szemét maradt az árvízi véderdő és a töltés közötti területen.



A hátrahagyott holmikat, melyekből egyértelműen felderíthető a görög – szerb érkezési útvonal, amennyire lehetett megvizsgáltam. A ruhák többsége jó, vagy legalábbis határozottan hordható minőségű volt, a cipők állapota is hasonlónak tűnt. Feltűnő volt a szeszes italos üvegek és az injekciós fecskendők teljes hiánya. Ugyanakkor a szemét bolygatása nélkül találtam okostelefon (SonyXperia M), Beats Audio, Skullcandy fülhallgató gyári csomagolást, illetve Springfield és HeavyTools bevásárlótáskát.

Vizsgálódásomat végül öt migráns feltűnése szakította meg. Nem léptek fel támadóan, és még csak határozott gesztust sem tettek felém, mégis egyértelműen éreztem, hogy ideje volna továbbállnom.



***

Tapasztalataimat összefoglalva úgy vélem, hogy a szegediekre nem jellemző az idegengyűlölet. Ugyanakkor a xenophilia sem kimondottan jellemző. Mindenki megoldást vár, mindenki szeretne már túl lenni az egészen. Egyelőre rendőrség elé nem került még ügy, de érezhető, hogy ez változni fog. A belvárosban hébe-hóba most is lehet találkozni bevándorlókkal. A tegnapi rendőri akció után ritkábban, mint az elmúlt pár hétben. Véleményem szerint rövid időn belül eldől, hogy a menekültekkel való viszony ellenségeskedéssé érik, vagy megmarad a frusztráció szintjén, amit kontroll alatt tart az illem és az európai neveltetés.

Szeged, 2015.06.25
A szerző bölcsész PhD hallgató.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS